Egy ideig igyekeztünk úgy tenni, mintha a hőség nem befolyásolná a mászást, és szorgalmasan jártunk Gerecsébe, hogy próbálkozzunk az ország egyik legszebb és legtechnikásabb útjával, a Lélekharanggal (X-). Fáradozásainknak hála annyi mindenképpen kiderült, hogy a sikerhez valójában nem is mászótudás kell, hanem Maharishi Mahesh jógi elmélyültsége, Jean-Calude Van Damme harcművészeti tudása és Csisztu Zsuzsa hajlékonysága. A hőségtől kiütve megjelent lelki szemeim előtt a végtelenül kigyúrt Csisztu, amint egy indiai lebernyegben éppen sarokakasztást csinál az út első harmadában, saruja azonban beleakad a géppuska hevederébe és leesik. Felriadva tudtam, hogy nem szabad ilyen melegben mászni.

A nyári sportmászáshoz azonban vagy pacsirta tipusúnak kell lenni, hogy az ember örömmel keljen hajnali négykor, és reggel kilencig jól kimássza magát. Vagy hűvös régiókig kell utazni, amiből nincs sok Magyarország környékén. A Bécs környéki helyeket ismertető vadonat új kalauzunkban is inkább napos, félnapos helyeket találtunk, mígnem ráakadtunk két izgalmasnak tűnő zónára.

Fuchslochgraben

Az összes sztereotípiát összefoglaló nevű mászóhely Rax régiójában található, ami Budapestről három óra autóval. A hely paradicsom a germán mondavilág rajongói számára. A szük völgyet meredeken felszökő sziklafalak határolják, mindenfelé vad sziklatornyok meredeznek, ahová jó felállni annak, aki szeret egy kardot rázva üvölteni az ég felé. A falak egy része déli, a szemköztiek pedig érthető okokból északi fekvásűek.

A hely sajnos szebb, mint amilyen jó a mászás. Sok a könnyű út, de az utak nem túl karakteresek, ami Tomi szerint sznob kifejezés, de higgyétek el, hogy takarja a valóságot. Ennek ellenére jót másztunk a könnyű, 6b körüliutakon. 

Niemandsland

Innen a raxi völgyben autóztunk tovább, elhagytuk a blokkerekkel (lengyel, szlovák, cseh, magyar) feszesre tömött ingyen kempinget, hogy eljussunk a sokak által tisztelettel emlegetett mászóhelyhez. A húszperces kaptató végén álló falak nem voltak nagyok, a kalauzban is csak egy oldalt szántak neki, de egyből látható volt, hogy igazán komoly vidékre érkeztünk. A fal első része úgy nézett ki, mint valami darázsfészek: áthajló, enyhén pocakosodó, harminc méteres fal, rengeteg lyukkal. A lyukak száma addig tűnt bíztatónak, amíg bele nem pillantottunk a kalauzba: kiderült, hogy két VII-es utat leszámítva csak IX-esek és X-esek vezetnek itt.

Ha részletesen érdekel, itt még van pár kép >>>

Ahogy erre a falrészre, úgy az utolsóra is csak bátortalan pillantást vetettünk. A megaáthajláson X-es alatt nem is nagyon voltak utak. Kis, összeszokott csapat próbálgatta a durva utakat, és érezhető volt, a bécsiek Kis-Gerecséjében járunk.

Mi a középső falrészen töltöttük az időnket, bemelegítettünk egy 25 méteres VIII- -on, amiből egyből tudható volt, hogy a számozásnál nem a könnyű sikerek jártak az útépítők fejében. Másztam még egy VIII+-t, amit a szezon egyik legszebb útja közé soroltam, pedig vért izzadtam, míg másodikra, PP kimásztam. Az út nem csak áthajlott, de szupertechnikás volt, az alsó részen szinte minden mozdulatot úgy kellett kikalkulálni, mint egy bonyolult sokismeretlenes egyenletet. A felső része pedig már csak nagyon fárasztó volt. 

További képekhez kattints

Lefelé tartva még megismerkedtünk a germán lelkületű fürdőlélettel. A bécsiek láthatóan úgy járnak a környék kristálytiszta patakjaihoz, mint a budapestiek a Palatinusra. A különbség csak annyi, hogy míg mi bármikor készek vagyunk arra, hogy kompromisszumok nélkül pancsoljunk a langymeleg vízben, itt csak döbbenten álltunk a parton. Az osztrákok meg vidáman ugráltak a csontig hatolóan hideg hegyi patakokban krokodilos gumimatracaikkal, úszógumikkal és frizbivel.