Ne olvasson tovább, ha még nem látta a 127 óra című filmet, de nem szeretné, hogy ez így maradjon.
A 127 óra rettentő izgalmas film, ezt az elején le kell szögeznünk. Ha a moziban egy pillanatra sikerült levennem a szemem a vászonról, akkor megállapíthattam, hogy körülöttem mindenki szintúgy kővé dermedve bámulta a filmet, vagy nyüszítve igyekezett úgy nem nézni a beszorult főhős szenvedéseit, hogy közben azért egy másodpercet se mulasszon el.
A hegymászó nem szorul be. (Zillertal. A szerző felvétele)
A happy end után négy perccel, amikor lecsillapodott a főhős megmenekülése felett érzett örömöm, azonban már kevésnek tűnt a fenti élmény. A film ugyanis nem volt több, mint amit telefonba elhadar az ember, amikor az esti mozit szervezi. „Nem jössz el a 127 órára? Tudod, a film, amiben a sziklamászó srác keze beszorul egy kő mögé, és végül levágja, hogy megmeneküljön. Állítólag tök izgalmas.”
Történetünket egy kettős könyvelő írta
A sztori tényleg jó, de végül is ki ne vergődne klausztrofóbia és a rosszullét közt, ha azt nézi másfél óráig, hogy valaki a saját karját nyiszálja egy életlen bicskával? Ez azért nem nagyobb kunszt, mint hatást kiváltani azzal, hogy váratlanul előugrunk a szekrényből. A történet ugyanis nem mond el többet, mint amit ígér. Értem, ez egy megtörtént eset, és hát pont így történt meg, de ideje végre szembe néznünk a ténnyel: az, hogy az élet írta a sztorit, sajnos nem garancia az elgondolkoztató, megindító vagy felemelő alkotásra. Sőt. Az élet sajnos eléggé közepes forgatókönyvíró. Nem értem, miért kattannak a „megtörtént eset” hívószóra a nézők. Ez majdnem olyan, mintha a film címe alá azt nyomtatnák: Történetünket egy kettős könyvelő írta.
Miért, az Ön élete olyan, mint egy James Bond-film? Na ugye. Szóval a főhős, hívjuk Aronnak, nem azért menekül meg, mert ráébred a nagy titok nyitjára, vagy mert különleges erőket fedez fel magában, vagy mert a múltjában megleli azt a pontot, ahol az élete furcsa irányt vett. Nem, szenved egy ideig, hallucinál, megoldásokon töri a fejét, és végül, mivel tényleg nagyon kitartó, az egyik próbálkozása sikerrel jár. Szóval ha valamit mond a film, az az, hogy soha ne add fel. Ami nagyon igaz, de egy katarzishoz azért sovány.
Mi kell a túléléshez?
A 127 óra azért persze nézhető, mert Danny Boyle remek rendező, ahogy azt tudjuk a Sekély sírhant, a Trainspotting vagy a Gettómilliomos óta – ki mikor kezdett el moziba járni. Az osztott képernyős trükközések, a bravúros, hol lassuló, hol gyorsuló felvételek izgalmassá teszik a filmet.
Hogy ez mennyire számít, az látható, ha összevetjük a másik nagy túlélőfilmmel, az Életben maradtak cíművel. (Repülőbaleset túlélői az Andokban megeszik a halottakat, majd néhányan ember feletti küzdelmek árán kigyalogolnak a hegységből, és segítséget hoznak.) Ott az erőtlen rendezői munka miatt a film elsikkadt a történet ereje mögött.
Extrát azonban Boyle sem visz az egészbe. Ráadásul az általa alkalmazott technikákat, az önkívület, a téboly és a heroikus küzdelem megjelenítését csak átvette egy másik túlélős hegymászó filmből, a Zuhanás a csendbe című remekből. Ha túlélés a hegyek közt, akkor én ezt a filmet választanám. Bár a túlélés lélektanához ez sem ad hozzá semmit. Persze lehet, hogy a túléléshez nincs is mit hozzátenni. Nincs benne semmi felemelő, az ember csinálja, csinálja, csinálja, amíg meg nem menekül. Ne add fel, ennyi.
Az az érzésem, hogy a túlélőtörténetek népszerűségéhez nem a sztori, nem a jó dramaturgia, és nem is a rendező kellenek, hanem a nézők elkényelmesedése. Ezek a mesék a technikai civilizáció totális térhódításával lettek ennyire népszerűek. Akkor, amikor már egyetlen percet sem töltünk úgy, hogy ne legyünk állandó összeköttetésben a Föld másik 5 milliárd mobilhasználójával, sőt, egyre inkább ne lennénk bedrótozva a teljes internetbe, sokkoló elképzelni: nem hogy 3G-je nincs a főhősnek, de egy normális bicskája sem.
Itt érünk el a túlélőfilmek lényegéhez. Amivel szembesítenek minket ezek az alkotások, az a sokk, hogy milyen védtelenek, szerencsétlenek és bénák vagyunk, ha váratlanul kikerülünk a civilizáció mobillal, autóval és tévével puhára bélelt univerzumából. Amikor kiderül, hogy nem is vagyunk olyan menő srácok, mint egy fél órája gondoltuk, ipoddal a zsebünkben ugrálva.
Erről az érzésről viszont sokkal nyersebben vall a Nyílt tengeren című búvárfilm, amiben annyi történik, hogy két hétvégi kalandbúvárt véletlen ott felejtenek a tenger közepén, egy távoli korallzátonynál.
Nem mászófilm
Végezetül számoljunk le azzal a tévhittel, hogy a 127 óra mászófilm. A főhős ugyan sziklát és hegyet is mászik, de ilyen erővel lehetne autóvezetős film is, hiszen van jogosítványa is. A mászásnak ugyanis nem sok köze van a kézlevágáshoz, törött lábbal kúszáshoz, és úgy általában, a túlélésért vívott nyálcsorgatós küzdelemhez.
Bár kimutatásokat nem olvastam, de jó esély van arra, hogy az életben 100 autóvezetőre sokkal több baleset jut, mint 100 hegymászóra. Most gondolják el, mennyire lenne hiteles, ha a moziban nem tűnhetne fel egy autó anélkül, hogy percek múlva véres karambolba ne bonyolódna?
A különbség, hogy az elvetélt filmművészeti próbálkozásokat látva úgy tűnik, a hegymászásról nem lehet normális játékfilmet forgatni. Gondoljunk csak minden hegymászófilmek legrosszabbjára, a Herzog félre Kegyetlen hegycsúcsra. A mászás a valóságban ugyanis olyan, mint a fentebb beágyazott videón, amit a nyáron forgattunk amatőr eszközökkel, de csodás helyen. Semmi tragédia, ugyanakkor elég jól szórakoztunk.
