Csak azért nem kezdtem nyüszítve sírni, mert kétségbe ejtő helyzetemet ellensúlyozta annak groteszksége. Arccal feküdtem a hóban, a hátizsákom valahol alattam, tagjaim lüktettek, de egyáltalán nem a mászásból ismerős módon. Pedig mászásról volt szó, amikor hajnalban elindultunk. „Megnézzük, milyen a hóhelyzet a Gyömbéren, és ha lehet, mászunk egy könnyű, télindító utat.” Pontosan így szólt a terv, amiről valószínűleg már akkor le kellett volna mondani, amikor Atek a hajnali sötétségben nem tudta kioldani a kéziféket, és füstölgő gumikkal hajtottunk el a sarokig. Volt még egy esélyünk, mert átülve az én autómba hirtelen minden létező vészjelző lámpa kigyulladt. De nem éltünk vele, és a lámpákkal együtt elautóztunk az Alacsony-Tátrába.
A gerincre érve már nyilvánvaló volt, hogy mászásról szó sem lehet. Erős szél fújt és a hó is csak ott volt járható, ahol a szél lesöpörte a firnig. A gyömbér sziklafalára pedig egy vadul ágaskodó wechtén átvágva jutottunk volna le, jelezve, hogy odalenn a sziklákon is vastagon áll a hó. (Gyömbér for dummies: A mászható sziklafalak a hegyvonulat északi oldalán vannak. Délről kell felkapaszkodni a gerincre, a túloldalon leereszkedni, majd onnan indítani az utat. A fal csak télen mászható, természetvédelmi okokból, de olyankor felejthetetlen mixmászó terep.)
További képekhez ide kell kattintani
Nem kellett volna beülni a menedékházba, mert a meleg, a teák és az ablakból izgalmasnak tűnő táj megzavarják az ember realitásérzékét. Kilépve úgy döntöttünk, a szél és a fagy ellenére elindulunk a Gyömbér 2043 méter magas csúcsára. A csúcson pedig jó ötletnek tűnt továbbgyalogolni a Chopokra. A 60-80 kilométeres szél és a mínusz 25 fokos hideg azonban egy óra alatt áthangszerelte a túrát. És itt követtük el a hibát. A Chopok alatt irányt váltottunk. Keresztülvágva a hómezőn, egyenesen a völgybe akartunk ereszkedni.
A túra első fele jól dokumentált
Hamarosan úgy éreztem magam, mint aki elmegy élete első birkózóedzésére, és ott a nyájas edző játékos feladattal indít. Kezdjenek a srácok könnyed birkózásba, de négy órán keresztül, folyamatosan.
A meredek hólejtőn 50 méter után combig, a következő 50 méteren derékig, majd mellkasig ért a hó. Visszafordulni nem lehetett. Időközben besötétedett, és kínos lassúsággal gázoltunk a porhóban, szitkozódva, de mit sem tudva arról, hogy a kimerítő rész akkor jön, amikor már nem is káromkodunk. A törpefenyők régiójában hallgattunk el. Ott a puha hó méter magasan fedte be a bokorszerű fenyők tetejét, miközben belső részeibe nem jutott le, így a hó alatt ágakkal teli levegőbuborékok bújtak meg. Elkezdődött a rémálom. Nyakig szakadtunk a hóba, lábunk a levegőben kalimpált, hátizsákunk beleakadt az ágakba, a felszínre kerülni is olyan volt, mint egy medvével szkanderozni. Sebességünk percenként egy méterre csökkent, és a túra lassan átcsúszott abszurdba. Minden módszer megpróbáltunk, hogy előrejussunk.
A túra lehangoló részéről itt nincsenek fotók
- Seggen csúszás. Ezt hamar feladtuk, mert még ülve is mélyre süllyedtünk a laza hóba.
- Hengergőzve haladás: Hátizsákkal a háton lefeküdni, és hossztengelyen pörögni lefelé. Itt már nem törődtünk azzal, hogy arcunk is havas lesz. A törpefenyős részen azonban már ez a tragikomikus módszer sem működött.
- A fejesugrás: Az utolsó másfél órában már csak ezt gyakoroltam. Levettem a hátizsákom, aminek 15 kilója amúgy mélyre húzott, és egy fenyőágon billegve előrehajítottam. Aztán kétségbeesett vetődéssel utána ugrottam, lelki szemeim előtt szupermenként hasítva a levegőt, a valóságban nyilván kevésbé dicső módon kalimpáva. Feküdtem kicsit, arccal a hóban, aztán kikászálódtam, előkotortam a zsákom, és újra nekiveselkedtem.
Este hétkor, a síház előterében gubbasztva szótlanul majszoltuk a csokit, és bágyadt mosollyal mondtuk a minduntalan kikukkantó háziaknak, hogy köszönjük, nem megyünk beljebb, remekül vagyunk. Csak a zavart tekintetükön látszott, hogy ez kívülről nem így néz ki.
