Az utóbbi évek egyik legsikeresebb magyar mászása volt a Patagónia 3.0 fantázianevű túra. Kovács Tamás, Lám Bence és Urbanis Áron egy egész sor csúcsra jutott fel az Argentína déli részén, a február végéig tartó másfél hónapos útjukon. A csapatot elképesztő szikla- és jégformák mellett az évtized legjobb időjárása is sokkolta.
Patagónia két dologról közismert. A döbbenetes formájú sziklatornyokról, amelyek szikráznak a vakító kék ég előtt, a mászóújságok fotóin. Továbbá arról, hogy itt található a világ legborzalmasabb időjárása, ahogy arról egy egész cikksorozatot voltam kénytelen írni.
Részben ez utóbbi jellegzetesség miatt nézett értetlenül az a három magyar sziklamászó, akik vakító napsütésben álltak a helyszínen, Argentína déli részén, ahol a Földgolyó már erősen lejt az Antarktisz felé. Döbbenetüket csak fokozta, hogy csomagok nélkül voltak kénytelenek elindulni a hegyek alatti kisvárosba, El Chaltenbe. Hátizsákjaik ugyanis Dél-Amerika egy másik pontján várakoztak.
A légitársasággal való küzdelem alapesetben is lehangoló, de különösen az, amikor a csapat két, Patagóniát járt tagja, Kovács Tamás és Urbanics Áron már tudja: az ilyen időt ki kell használni, elindult a visszaszámlálás, és minden információs pultnál töltött perc csökkenti az esélyüket egy jó mászásra. Lám Bence pedig azért érezte a feszültséget, mert először volt Patagóniában, ami a progresszív és szabadszellemű mászás paradicsomaként működik az utóbbi időben.
Patagónia sziklatornyainak meghódítására a világ legjobb mászói gyűlnek össze minden szezonban, hogy aztán idejük jó részét az esős ablaküveg bámulásával töltsék. Vagy ha erre módjuk van, megrohanják a Cerro Torrét, a Fitz Royt, és a környező kisebb csúcsokat, és ott alpesi stílusban, leginkább tisztán mászva, sziklamászó vagy mixmászó technikákkal jussanak fel a falakon.
Miért kell erről ennyit beszélni?
A magyar mászóknak hat napot kellett várniuk, hogy megérkezzen a csomagjuk, és elinduljanak a hegység emblematikus csúcsa, a síkság fölé magasodó Cerro Torre felé. A mászás ebben a régióban nem csak magas technikai tudást és jó mászóteljesítményt kíván, de erős lábakat is. A falak megközelítése ugyanis napokba telik. A trió egy nap alatt jutott el a gleccser fölé, majd másnap felkapaszkodtak 800 métert a Cerro Torre melletti vállra, hogy onnan 800 métert ereszkedve jussanak el az út beszállásához. A cél a Ragni út volt, amely a 3128 méteres csúcs sokáig egyetlen természetesen mászható útvonala volt.
Az időjárás meglepetésükre nem változott, és miközben a vacsorához készültek a monumentális sziklatorony oldalában, hóból vizet olvasztottak és a felszereléssel csörögtek, négy parti is érkezett a csúcsról. Barátságos volt a hangulat, egyesek tovább ereszkedtek, néhányan megálltak éjszakára. Bence nem értette, miért ilyen lelkesek a társai. Remek mászó idő van, oké, de miért kell erről ennyit beszélni?
Fotó: Patagónia 3.0 Nézd meg a teljes albumot itt >>>
Éjfélkor indultak el a jeges, firnes alpesi jégen a 650 méterrel feljebb lebegő csúcs irányába. Az út első szakasza nem meredek, állapodtak meg, úgyhogy szinkronban haladtak. Tamás mászott előre, néha berakott egy jégcsavart, de leginkább csak haladt előre, egyenletes csapásokkal. A könnyű terepen fontosabb a gyorsaság. Napkeltekor derült ki, hogy a terep valójában nem annyira könnyű, viszont meredekebb, mint számították, csak éppen ez nem tűnt fel a sötétben.
Amatőrök a hegyen
Korán reggel érték el a hegy nyugati vállát, az Elmónak, azaz menedékháznak nevezett pontot, ahonnan a világ legkülönösebb jégformáin haladt tovább az út. Innen már a saját sztenderdjeik szerint is biztosítással kellett haladni. A habos, kemény zúzmarából álló jég csöveket formázott, ezekben kellett mászni. Majd jött Bence szakasza, a jeges, havas, sziklás mixmászás, amely néha M4/5 nehézségű is volt. Tempójukat csak a felettük mászó argentin parti lassította, de remélték, hamarosan ők is belelendülnek, hiszen ezen a vidéken a világ legelszántabb mászói gyűlnek összes. Hamarosan kiderült, hogy a magazinokban tobzódó patagóniai mászók miatt a területen már megjelentek a felelőtlen de nagyravágyó amatőrök is.
Itt azonban még csak az volt biztos, hogy hamarosan a kulcsrészhez, a hetvenméternyi, részben függőleges jégfalhoz érnek. A headwallnak nevezett rész jege bizonytalanabb volt, mint amire számítottak. Nem szerették volna letesztelni, hogy a jégcsavarok mennyire tartanak a habos, levegős jégben.
Máshogy gondolta az argentin páros, amelynek egyik tagja éppen a világ ezen festői szegletében, több száz méterrel a föld felett kezdte elsajátítani a jégmászás alapjait. Úgy tűnt, egy vezető, és a kuncsaftja lassítja őket. A helyzet akkor vált kritikussá, mikor a tapasztalatlan srác kezdett előre mászni: a kétségbeesett jégforgácsolástól elfáradva méterenként lógott bele a jégcsákányba, amelynél veszélyesebb manőver nem sok van egy ilyen falon.
Egy órát vártak, hogy a páros feljebb kerüljön: Bence nem idegeskedett, elvonta figyelmét az alattuk feltáruló gleccser, amelyből úgy törtek fel a vöröses sziklatornyok, mintha valami gigantikus őshüllő bordái kerültek volna elő. Áront viszont aggasztotta a helyzet, tudta, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a baleset, és onnantól búcsút mondhatnak a mászásnak: menteni kell a balesetes argentinokat, több napba is beletelik, amíg leszállítják őket a hegyről.
A csodával határos módon a szerencsétlen parti mégis túljutott a jégfalon, és Tamás sebesen a nyomukba eredhetett.
Három gombóc vanília
Délelőtt 11-kor érték el a Cerro Torre legbizarrabb részét, ahol olyanokká váltak a viszonyok, mintha az Alice csodaországban című mesének lenne egy jégmászós fejezete is. Mintha egy háromgombócos fagyira kellett volna felmászniuk. Ahol minden egyes gombóc 30-40 méteres, és vanília helyett habos, összefagyott zúzmarából készült.
Felváltva másztak, kerülgették a gombóc meredekebb részeit. Majd következett az utolsó szakasz, egy húszméteres cső, amelyben varázslatos fények táncoltak, ahogy a nap áttűzött az egyik falon. A függőleges jégcső végén pedig a csúcsra léptek ki. Délután egy óra volt, enyhe szél, békés, tavaszias idő.
Fotó: Patagónia 3.0 Nézd meg a teljes albumot itt >>>
Persze mint az jellemző, a gondok az ereszkedésnél kezdtek szaporodni. A jég a déli melegben olvadt, ami nem csak azért jelentett veszélyt, mert bizonytalanok voltak az ereszkedéshez fúrt Abalakov jéghomokórák. Az olvadástól hatalmas jégtömbök zuhogtak le körülöttük. Az egyik szakaszon a kötelük is elakadt, és Tamásnak hatvan métert kellett visszamásznia a zárótűz közepette, hogy kiszabadítsa azt.
Estére, hulla fáradtan értek a beszálláshoz. Hideg hódara szállingózott, beásták magukat a hóba a bivakzsákjaikkal, és álomba ájultak.
Innen a túra már nem volt veszélyes, csak fárasztó és monoton. Újabb ereszkedések után érték el a 800 méterrel alattuk kezdődő jégmezőt. Nem a megközelítési úton, hanem ezen a monumentális jégfolyamon indultak el a civilizáció felé. Egy teljes napi vonulás után még patakokon kellett átkelni, majd egyre zöldebb völgyekben ereszkedtek tovább.
Öt nap, és összesen 6500 méter szint megmászása után értek vissza El Chalten faluba, ahol többnapos evést, heverészést, internetezést, majd újabb evést terveztek. Az élvezeteket egyetlen dolog korlátozta: az ég továbbra is baljósan tiszta volt felettük.