Az utóbbi évek legesősebb tavaszi szezonjában vagyunk, amikor blogunk dolgozói néha még hétvégére is a mászóterembe kényszerülnek. Hét közben pedig alig van esély máshol edzeni, mint az egyik poros terembe. 

Így jó mászós videók helyett egyelőre inkább indoor edzősvideókat nézünk. Azt egyelőre még nem tudjuk, hogy a fenti felvétel motiváló, vagy inkább arra ösztönöz, hogy hagyjuk az egészet a fenébe, mert ilyet úgysem tudunk.

Az utóbbi évek egyik legsikeresebb magyar mászása volt a Patagónia 3.0 fantázianevű túra. Kovács Tamás, Lám Bence és Urbanis Áron egy egész sor csúcsra jutott fel az Argentína déli részén, a február végéig tartó másfél hónapos útjukon. A csapatot elképesztő szikla- és jégformák mellett az évtized legjobb időjárása is sokkolta.

Patagónia két dologról közismert. A döbbenetes formájú sziklatornyokról, amelyek szikráznak a vakító kék ég előtt, a mászóújságok fotóin. Továbbá arról, hogy itt található a világ legborzalmasabb időjárása, ahogy arról egy egész cikksorozatot voltam kénytelen írni.

Részben ez utóbbi jellegzetesség miatt nézett értetlenül az a három magyar sziklamászó, akik vakító napsütésben álltak a helyszínen, Argentína déli részén, ahol a Földgolyó már erősen lejt az Antarktisz felé. Döbbenetüket csak fokozta, hogy csomagok nélkül voltak kénytelenek elindulni a hegyek alatti kisvárosba, El Chaltenbe. Hátizsákjaik ugyanis Dél-Amerika egy másik pontján várakoztak.

Image00020

A légitársasággal való küzdelem alapesetben is lehangoló, de különösen az, amikor a csapat két, Patagóniát járt tagja, Kovács Tamás és Urbanics Áron már tudja: az ilyen időt ki kell használni, elindult a visszaszámlálás, és minden információs pultnál töltött perc csökkenti az esélyüket egy jó mászásra. Lám Bence pedig azért érezte a feszültséget, mert először volt Patagóniában, ami a progresszív és szabadszellemű mászás paradicsomaként működik az utóbbi időben.

Patagónia sziklatornyainak meghódítására a világ legjobb mászói gyűlnek össze minden szezonban, hogy aztán idejük jó részét az esős ablaküveg bámulásával töltsék. Vagy ha erre módjuk van, megrohanják a Cerro Torrét, a Fitz Royt, és a környező kisebb csúcsokat, és ott alpesi stílusban, leginkább tisztán mászva, sziklamászó vagy mixmászó technikákkal jussanak fel a falakon.

Miért kell erről ennyit beszélni?

A magyar mászóknak hat napot kellett várniuk, hogy megérkezzen a csomagjuk, és elinduljanak a hegység emblematikus csúcsa, a síkság fölé magasodó Cerro Torre felé. A mászás ebben a régióban nem csak magas technikai tudást és jó mászóteljesítményt kíván, de erős lábakat is. A falak megközelítése ugyanis napokba telik. A trió egy nap alatt jutott el a gleccser fölé, majd másnap felkapaszkodtak 800 métert a Cerro Torre melletti vállra, hogy onnan 800 métert ereszkedve jussanak el az út beszállásához. A cél a Ragni út volt, amely a 3128 méteres csúcs sokáig egyetlen természetesen mászható útvonala volt.

Az időjárás meglepetésükre nem változott, és miközben a vacsorához készültek a monumentális sziklatorony oldalában, hóból vizet olvasztottak és a felszereléssel csörögtek, négy parti is érkezett a csúcsról. Barátságos volt a hangulat, egyesek tovább ereszkedtek, néhányan megálltak éjszakára. Bence nem értette, miért ilyen lelkesek a társai. Remek mászó idő van, oké, de miért kell erről ennyit beszélni?

Image00001b

Fotó: Patagónia 3.0 Nézd meg a teljes albumot itt >>>

Éjfélkor indultak el a jeges, firnes alpesi jégen a 650 méterrel feljebb lebegő csúcs irányába. Az út első szakasza nem meredek, állapodtak meg, úgyhogy szinkronban haladtak. Tamás mászott előre, néha berakott egy jégcsavart, de leginkább csak haladt előre, egyenletes csapásokkal. A könnyű terepen fontosabb a gyorsaság. Napkeltekor derült ki, hogy a terep valójában nem annyira könnyű, viszont meredekebb, mint számították, csak éppen ez nem tűnt fel a sötétben.

Amatőrök a hegyen

Korán reggel érték el a hegy nyugati vállát, az Elmónak, azaz menedékháznak nevezett pontot, ahonnan a világ legkülönösebb jégformáin haladt tovább az út. Innen már a saját sztenderdjeik szerint is biztosítással kellett haladni. A habos, kemény zúzmarából álló jég csöveket formázott, ezekben kellett mászni. Majd jött Bence szakasza, a jeges, havas, sziklás mixmászás, amely néha M4/5 nehézségű is volt. Tempójukat csak a felettük mászó argentin parti lassította, de remélték, hamarosan ők is belelendülnek, hiszen ezen a vidéken a világ legelszántabb mászói gyűlnek összes. Hamarosan kiderült, hogy a magazinokban tobzódó patagóniai mászók miatt a területen már megjelentek a felelőtlen de nagyravágyó amatőrök is.

59508 125891760912569 697250033 n

Itt azonban még csak az volt biztos, hogy hamarosan a kulcsrészhez, a hetvenméternyi, részben függőleges jégfalhoz érnek. A headwallnak nevezett rész jege bizonytalanabb volt, mint amire számítottak. Nem szerették volna letesztelni, hogy a jégcsavarok mennyire tartanak a habos, levegős jégben.

Máshogy gondolta az argentin páros, amelynek egyik tagja éppen a világ ezen festői szegletében, több száz méterrel a föld felett kezdte elsajátítani a jégmászás alapjait. Úgy tűnt, egy vezető, és a kuncsaftja lassítja őket. A helyzet akkor vált kritikussá, mikor a tapasztalatlan srác kezdett előre mászni: a kétségbeesett jégforgácsolástól elfáradva méterenként lógott bele a jégcsákányba, amelynél veszélyesebb manőver nem sok van egy ilyen falon.

Egy órát vártak, hogy a páros feljebb kerüljön: Bence nem idegeskedett, elvonta figyelmét az alattuk feltáruló gleccser, amelyből úgy törtek fel a vöröses sziklatornyok, mintha valami gigantikus őshüllő bordái kerültek volna elő. Áront viszont aggasztotta a helyzet, tudta, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a baleset, és onnantól búcsút mondhatnak a mászásnak: menteni kell a balesetes argentinokat, több napba is beletelik, amíg leszállítják őket a hegyről.

A csodával határos módon a szerencsétlen parti mégis túljutott a jégfalon, és Tamás sebesen a nyomukba eredhetett.

Három gombóc vanília

Délelőtt 11-kor érték el a Cerro Torre legbizarrabb részét, ahol olyanokká váltak a viszonyok, mintha az Alice csodaországban című mesének lenne egy jégmászós fejezete is. Mintha egy háromgombócos fagyira kellett volna felmászniuk. Ahol minden egyes gombóc 30-40 méteres, és vanília helyett habos, összefagyott zúzmarából készült.

Felváltva másztak, kerülgették a gombóc meredekebb részeit. Majd következett az utolsó szakasz, egy húszméteres cső, amelyben varázslatos fények táncoltak, ahogy a nap áttűzött az egyik falon. A függőleges jégcső végén pedig a csúcsra léptek ki. Délután egy óra volt, enyhe szél, békés, tavaszias idő.

P1000717

Fotó: Patagónia 3.0 Nézd meg a teljes albumot itt >>>

Persze mint az jellemző, a gondok az ereszkedésnél kezdtek szaporodni. A jég a déli melegben olvadt, ami nem csak azért jelentett veszélyt, mert bizonytalanok voltak az ereszkedéshez fúrt Abalakov jéghomokórák. Az olvadástól hatalmas jégtömbök zuhogtak le körülöttük. Az egyik szakaszon a kötelük is elakadt, és Tamásnak hatvan métert kellett visszamásznia a zárótűz közepette, hogy kiszabadítsa azt.

Estére, hulla fáradtan értek a beszálláshoz. Hideg hódara szállingózott, beásták magukat a hóba a bivakzsákjaikkal, és álomba ájultak.

Innen a túra már nem volt veszélyes, csak fárasztó és monoton. Újabb ereszkedések után érték el a 800 méterrel alattuk kezdődő jégmezőt. Nem a megközelítési úton, hanem ezen a monumentális jégfolyamon indultak el a civilizáció felé. Egy teljes napi vonulás után még patakokon kellett átkelni, majd egyre zöldebb völgyekben ereszkedtek tovább.

Öt nap, és összesen 6500 méter szint megmászása után értek vissza El Chalten faluba, ahol többnapos evést, heverészést, internetezést, majd újabb evést terveztek. Az élvezeteket egyetlen dolog korlátozta: az ég továbbra is baljósan tiszta volt felettük.

45890 125892694245809 887821758 n

A Piolets d’Or a hegymászás legrangosabb díja, sokat változott az elmúlt években. 2007-ben nagy kedvencem Marko Prezelj visszautasította a díjat és bájosan esetlen beszédben ecsetelte, hogy a hegymászásnak pont nem arról a versenyzésről kéne szólnia, amit ez a díj pedig erősít. 2008-ban nem is adták ki a díjat és átszervezték az egészet, hogy inkább a jelentős hegymászó teljesítmények nagy ünnepévé alakították a díjátadót. Ez mára már azt jelenti, hogy mind a hat jelölt díjat kapott, mert a Stephen Venables vezette zsűri szerint, mind olyan nagyszerű hegymászó teljesítmény volt, amik között nem lehet különbséget tenni.

piolet2.jpg

A díjazottak mászásai jól mutatják a modern alpinizmus fejlődési irányát. Mind az úgynevezett alpin stílusú magashegyi mászás, amikor előre kiépített táborlánc nélkül, folyamatosan másznak. Az utak többsége a laikus közvélemény számára ismeretlen 6-7 ezres hegyekre vezet. Az egyetlen kivétel Sandy Allan (57) és Rick Allen (59) akik a Mazeno gerincen keresztül érték el a Nanga Parbat csúcsát, először teljesítve ezzel a himalájai hegymászás egyik régi nagy kihívását. 17 évvel ezelőtt már mindketten próbálkoztak ezzel az úttal, de akkor nem sikerült. Most kicsit rápihentek. A képen Rick Allen van kiltben, mellette Sandy Allan zöld mellényben.

Kaptak még egy-egy, a gyakorlatban amúgy nem nagyon használható aranycsákányt:

- Tatsuya Aoki, Yasuhiro Hanatani és Hiroyoshi Manome a nepáli Kyashar (6,770m) megmászásáért
- Mick Fowler és Paul Ramsden az indiai gránittoronyért, a Shiváért (6,142m)
- Dimitrij Golovcsenko, Alexander Lange és Sergej Nilov a Muztagh Tower (7,284m) 17 napos alpin stílusú mászásáért
- Kyle Dempster, Hayden Kennedy és Josh Wharton az Ogre (7,285m) déli oldaláért. A csúcsra csak Dempster és Kennedy jutott fel, Wharton 6900 méterig jutott, és csak a társai segítségével tudott lejönni a monumentális gránittömbről.
- Sébastien Bohin, Didier Jourdain, Sébastien Moatti és Sébastien Ratel az indiai Kamet (7,756m) 2000 méternyi déli falának átmászásáért.

Az életműdíjat a remek Kurt Diemberger kapta.

Az ember mindig meglepődik, mennyire végtelen a hülyeség. Bár amikor feltűnik a vicces sisakos fickó, minden érthetővé válik. Soha nem menjetek mászni vicces sisakos emberekkel.

Jégboulderezni pedig akkor sem szabad így, ha az ember történetesen már mászott jeget és nem ez az első próbálkozása mint a fickónak a videón. Már nagyon alacsonyról is lehet úgy esni, hogy az ember bokája szarrá menjen a leragadó hágóvas csavarása miatt. Szóval vagy szólózni kell és kimászni, vagy csak épp a föld felett óvatoskodni.

Most, hogy Adam Ondra megmászta a La Dura Dura nevű utat, felbolydult a mászóvilág. Az út kétségtelenül a sportmászás fejlődésének egy lépcsőfoka. Már csak azért is, mert Chris Sharmával közös próbálkozásuk és az erről szóló film, mindenkinek érezhetővé tette az út brutális nehézségét. Ondra most bekerült a mainstream médiába is és a Guardian oldalán is megjelent egy korrekt cikk róla.

A kommentekben a brit mászók nem felejtik el megemlíteni, hogy azért ez mégiscsak sportmászás és nem fejezik be a mondatot, de ott bújkál a szájuk sarkán a lefitymáló félmosoly. Náluk ugyanis tiltja a nemzeti etika, hogy sziklán nitteket használjanak és a mászás nehézségének része a biztosítás vagy annak a hiánya. Na erre írja egy valószínűleg szintén szigetországi mászó, hogy elmehetne már az egész nagyon etikus közösség a vérbe, mert az előre befúrt biztosítási pontok tilalma nem szól másról mint a tömegek távol tartásától a mászástól. Szerinte ez egy teljesen idejétmúlt dolog és a nittek hiánya csak gátolja a mászás fejlődését. Még azért egy mondatban legyalázza a helyi mászólegendákat is, mondván, hogy az életüket egy útért kockára tevők nem normális emberek.

ondra.jpg

Nick Bullock, az egykori börtönőr, aki aztán rájött hogy ő inkább főállású hegymászó lenne, felbőszült ezen a kommenten és egész cikkben válaszolt a blogjában

Szerinte egyrészt ez az etika nem csak úgy ki lett találva, hanem az egész mászás lényege ez. Innen indult valamikor még a nittek kitalálása előtt. Hosszú válaszának lényege talán, hogy a mászás messze nem az, aminek kívülről látszik, vagy aminek maguk a mászók először látják. Hosszú évek alatt fedezi fel mindenki, hogy neki személy szerint miről szól és mire kell ez az egész. Ja az utóbbit már csak én mondom, de az biztos, hogy a nittek nagy kérdésének eldöntéséhez nem elég az első 5 év „keményebbek és bátrabbak vagyunk” mint bárki más hozzáállása.

Amikor a szubkulturálisan már közhelyes, de amúgy teljesen ismeretlen slackline-ról írtam, nem gondoltam, hogy ennyire felgyorsul a világ. És csupán újabb két év kell, hogy a dolog a mainstream mennyország szívébe, a Super Bowl-döntőbe jusson. Pedig de.

 Gyurca harmadszor próbálkozott Paklenicán a Zenit nevű úttal. Bár a 350 méteres fal nem könnyű, van benne 7a+ és 7a, meg egy csomó 6c, soha nem a nehézségek miatt fordult vissza, hanem:

a. akivel mászott, egy rövidnadrágban és könnyű trikóban szállt be, és az út első felében kékre fagyott.

b. az utakkal sűrűn telenittelt falszakaszban áttévedtek a szomszédos Subarába. 

A remek mászónak most velem sem volt szerencséje. Bár az eltévedés folyamatosan kíséretett, végül az időjárás húzta keresztül a tervünket. Vad felhők gyűltek össze, és a szomszédos fennsíkot hosszasan csapkodták a villámok. Amikor csöpögni kezdett, végül férfihoz méltó döntést hoztunk. Nem, nem söröket bontottunk, vagy nőkről csevegtünk, hanem bölcsen ereszkedni kezdtünk. Tudtuk, a vizes fal reibungos szakaszán csak véres nehézségekkel jutnánk fel, amit nem segít az sem, ha közben belénk csap a villám. 

Alig egy óra alatt visszaereszkedtünk 6 kötélhosszot, így már a fal alól tekinthettük meg, ahogy eloszlanak a felhők, és kisüt a nap.

Happy end: Másnap kimásztuk a Nema dinka do dinka nevű utat (7b), és a felénél, amikor csöpögni kezdett az eső, csak nevettünk, mint a gyerekek.

Itt egy régi videó arról, milyen száraz időben mászni:

Nem lehet azt mondani, hogy amennyiben Kecske-hegy mészkőfalai eltűnnének, akkor egyszerre hördülne fel az UNESCO világörökségi osztálya és a Föld sziklamászóinak legjava. A Kecske-hegyi kőfejtő ugyanis se nem szép, se nem magas, nem különös a szikla sem, már ha leszámítjuk azt a tulajdonságát, hogy folyamatosan törik, és szezon elején mindig kicsit máshogy néz ki, mint az előző évben. Meg az azt megelőző harminc évben.

Kecske-hegy mégis különleges hely, pont emiatt a harminc év miatt, amely során Budapest és környéke minden mászója felbukkant már itt legalább egyszer. De szezon idején inkább heti kétszer, délután hatkor, kötelet ki hoz, én nem otthonról jövök, de legközelebb esküszöm.

 "If you fall, you might think, you're gonna die. Even if sometimes you don't" - mondja aktuális kedvencem, a belga Nicolas Favresse egy régebbi videóban, amit most találtam, munka helyett szörfölve. Különösen a néha nem halsz meg, rész tetszik.

A walesi tradmászás képei remek motiválóerővel bírnak, ha az ember arra készül, hogy másnap műgyantából és homokból készült fogásokon fárassza magát. Egyébként tényleg, ahogy a belga mászó mondja, a sportmászás inkább csak a fizikai teljesítményről szól. A trad a teljes élmény. Ahogy az 1:40-nél látszik is.

Ne olvasson tovább, ha még nem látta a 127 óra című filmet, de nem szeretné, hogy ez így maradjon.
 
A 127 óra rettentő izgalmas film, ezt az elején le kell szögeznünk. Ha a moziban egy pillanatra sikerült levennem a szemem a vászonról, akkor megállapíthattam, hogy körülöttem mindenki szintúgy kővé dermedve bámulta a filmet, vagy nyüszítve igyekezett úgy nem nézni a beszorult főhős szenvedéseit, hogy közben azért egy másodpercet se mulasszon el.
 

A hegymászó nem szorul be. (Zillertal. A szerző felvétele)
 
A happy end után négy perccel, amikor lecsillapodott a főhős megmenekülése felett érzett örömöm, azonban már kevésnek tűnt a fenti élmény. A film ugyanis nem volt több, mint amit telefonba elhadar az ember, amikor az esti mozit szervezi. „Nem jössz el a 127 órára? Tudod, a film, amiben a sziklamászó srác keze beszorul egy kő mögé, és végül levágja, hogy megmeneküljön. Állítólag tök izgalmas.”
 
Történetünket egy kettős könyvelő írta
 
A sztori tényleg jó, de végül is ki ne vergődne klausztrofóbia és a rosszullét közt, ha azt nézi másfél óráig, hogy valaki a saját karját nyiszálja egy életlen bicskával? Ez azért nem nagyobb kunszt, mint hatást kiváltani azzal, hogy váratlanul előugrunk a szekrényből. A történet ugyanis nem mond el többet, mint amit ígér. Értem, ez egy megtörtént eset, és hát pont így történt meg, de ideje végre szembe néznünk a ténnyel: az, hogy az élet írta a sztorit, sajnos nem garancia az elgondolkoztató, megindító vagy felemelő alkotásra. Sőt. Az élet sajnos eléggé közepes forgatókönyvíró. Nem értem, miért kattannak a „megtörtént eset” hívószóra a nézők. Ez majdnem olyan, mintha a film címe alá azt nyomtatnák: Történetünket egy kettős könyvelő írta.
 

Csak azért nem kezdtem nyüszítve sírni, mert kétségbe ejtő helyzetemet ellensúlyozta annak groteszksége. Arccal feküdtem a hóban, a hátizsákom valahol alattam, tagjaim lüktettek, de egyáltalán nem a mászásból ismerős módon. Pedig mászásról volt szó, amikor hajnalban elindultunk. „Megnézzük, milyen a hóhelyzet a Gyömbéren, és ha lehet, mászunk egy könnyű, télindító utat.” Pontosan így szólt a terv, amiről valószínűleg már akkor le kellett volna mondani, amikor Atek a hajnali sötétségben nem tudta kioldani a kéziféket, és füstölgő gumikkal hajtottunk el a sarokig. Volt még egy esélyünk, mert átülve az én autómba hirtelen minden létező vészjelző lámpa kigyulladt. De nem éltünk vele, és a lámpákkal együtt elautóztunk az Alacsony-Tátrába.
 

foldesandras: P1040225

A gerincre érve már nyilvánvaló volt, hogy mászásról szó sem lehet. Erős szél fújt és a hó is csak ott volt járható, ahol a szél lesöpörte a firnig. A gyömbér sziklafalára pedig egy vadul ágaskodó wechtén átvágva jutottunk volna le, jelezve, hogy odalenn a sziklákon is vastagon áll a hó. (Gyömbér for dummies: A mászható sziklafalak a hegyvonulat északi oldalán vannak. Délről kell felkapaszkodni a gerincre, a túloldalon leereszkedni, majd onnan indítani az utat. A fal csak télen mászható, természetvédelmi okokból, de olyankor felejthetetlen mixmászó terep.) 

 A legutóbbi posztban Garibotti a Marmoladát emlegette, úgyhogy ennek az apropóján előástam a tavalyelőtti túránk videóját. A célunk nekünk is a legendás Fish volt, a 850 méteres csodás út a fal közepén, 7b+-ért. Végül nem a nehézség miatt választottunk más célt, hanem mert az egy fokozattal könnyebb útban is úgy eltévedtünk, mint Schmitt Pál a magyar nyelvben. A Fish mellett futó 7a körüli útban bolyongtunk a hajnali sötétségben, és mire feljött a nap, pont 100 méterrel voltunk lejjebb, mint kellett volna.

 

Így végül a Don Quixote és a Pate d'etica nevezetű utakban nyomultunk, amelyek közül az elsőben egyértelmű repedéseken kellett mászni, a másikban pedig nittek vezettek a természetes módon biztosíthatatlan táblákon. Egy Youtube többet mond, mint ezer szó, kattintsatok. 

Tizenhét nittet távolított el a Cerro Torréről Roland Garibotti, írta egy fórumon a patagóniai mászó. A nitteket még a sztármászóként a helyszínre szállított David Lama csapata fúrta be. Garibotti, a környék neves mászója, és a viszonyok ismerője, arról is beszámolt, hogy a helyszínről eredménytelenül távozó csapat öt húzózsákot is hátrahagyott, amiket a helyi hordárok hoztak le végül.

Cerro Torre nagy reflektorral a csúcsán


David Lama 2009 novemberében azért repült a dél-argentin hegyvidékre, hogy szabadon mássza ki Maestri nevezetes útját, a Compressor utat. A 19 éves osztrák srác útjáról film készült volna a Red Bull támogatásával. David Lama a mászás előtt még úgy nyilatkozott a The Alpinistnek: "Cesare Maestri, aki 1970-ben először mászta meg a Cerro Torrét, egész sztrádát fúrt nittekből a dél-nyugati falra. Ennek semmi köze a mai stílushoz. Az old school hegymászás idején csak a csúcs meghódítása számított, és nem annyira az, hogy miként jutnak fel." Lama viszont kiemelte, úgy mászná meg a legendás utat, hogy nem hagyna maga után nyomokat. 

Ehhez képest a csapat, amelyik a filmet forgatta volna róla, 60 nittet és 700 méternyi fix kötelet hagyott hátra a helyi guide-ok szerint. A terv ugyanis a rossz idő miatt végül nem sikerült, és Lamáék három hónap várakozás után hazamentek.
 
Nincs vita arról, hogy Lama megfutamodott volna. Jómagam ugyanebben az időben ugyanazokban a pizzériákban húztam meg magam a vad szél és a szűnni nem akaró eső vagy hó elől, mint Lama, meg mint a többi, reménykedő mászó. (Erről többet itt >>>
 

Vége azoknak a nyomorúságos időknek, amikor az embernek instant kávéval felszerelkezve kellett szembenéznie a természet kihívásaival. A magukat gourmand-nek tartók esetleg odáig még elmerészkedtek, hogy kotyogó kávéfőzőt vittek magukkal a sziklafal alá, de minden civilizált ember tudja, hogy ez is csak nevetséges próbálkozás. A 16 bár alatti nyomáson készült kávét magára kicsit is adó ember nem fogyaszt, még akkor sem, ha 300 méterrel a földfelszín felett bivakol, vagy a sátron kívül lavinák bonyolítják a helyzetet.

foldesandras: P1030521

Ezt a kínzó helyzetet oldotta fel Lajos, beszerezve egy hordozható eszpresszógépet. A masina nem egy nagy kar lehúzásával működik, hanem pumpálni kell, míg a nyomásjelző a 16 báros értéket nem mutatja. Cserébe viszont nem 150 kiló, hanem mintegy 25 deka.

foldesandras: P1030540

A készüléket élesben teszteltük a Gerecsében. A metódus egyszerű: hordozható gázfőzőnkkel vizet forraltunk. Miközben a víz melegedetett, a kávégép biciklipumpára emlékeztető részével 16 barra tornáztuk fel a belső nyomást. A jó kávéhoz elengedhetetlen a megfelelő nyomásérték, aminek alakulását kis műszeren követhettük. A forró vizet beleöntöttünk a gép átlátszó, csészényi tartályába, fölé helyeztünk egy teafilterre emlékeztető kávéval töltött papírzacskót, a szerkezetet összecsavartuk, majd megnyomtuk a gombot, ami átengedte a filteren a nagy nyomású, forró vizet. Nem szabad elfelejteni, hogy a kifolyónyílás alá csészét helyezzünk, amit a gyártó szerencsére biztosít az igényes természetjárónak.

Miközben szívverésünk hirtelen felgyorsult, megállapítottuk, hogy kávénk a civilizációtól távol is kifogástalan minőségű. Örömmel töltött el minket a tudat, hogy ezúton is bizonyítottuk felsőbbrendűségünket a környék mohái, bükkfái és a varjak felett. Az ember újra és újra megmutatja, hogy nem kell feladnia a méltóságát még akkor sem, ha célja, hogy rövid ideig harmóniában éljen a természettel és annak oktalan kis lakóival.

További képek a vad természetben kávézásról és a szerkezetről igényeseknek itt

 November elejére Európa meteorológiai állomásai esőt és ködöt jósoltak szinte a teljes kontinensre. Egyedül Trieszt környékére mondtak napsütést, arra a területre, ahol a kis szlovén mászóhely, Osp és Misjapec található.

foldesandras: aP1030383

Ahogy a szlovén, olasz, német, osztrák, szlovák, cseh és lengyel mászók, úgy mi is ide jöttünk, hogy belepillantsunk a sportmászás jövőjébe. Néhány évtized múlva az elektronikus bejelentkező-rendszernek köszönhetően nem lesz sorállás az utak alatt, sem feszültség és hosszadalmas várakozás. Már a kempingből leadhatjuk, hogy aznap milyen utakat szeretnénk mászni, és a kiosztott időpontban miénk az út, 15 percig.

Addig viszont a helyzet még a nehéz útjairól ismert Misjapecen is kaotikus. Hordák hömpölyögnek a 8a-k és 7c-k alatt, a nemzetközi hegymászótalálkozó hol vidám, hol pedig inkább fárasztó és lehangoló. A bokrok alól pedig az aluljárókból ismert húgyszag lengi be a vidéket.

foldesandras: aP1030407

A sport sajátosságainak köszönhető, hogy ha végül mászhat az ember, akkor minden hirtelen sokkal letisztultabb lesz. Már ha az évtizedes mászás miatt a fogások és lépések nem csúsznak, mint a szappan, és a szomszédos útban mászó nem a mi fogásainkat lépi.

Az áldatlan körülmények ellenére a hangulat mégis baráti volt, és Kornél megmászta az Urba novát, Ádám pedig a Ciao bejbet, amik 8a-s utak.

Itt pedig az összes kép, bizonyításul, hogy lehet úgy fotózni, hogy érintetlennek tűnjön a táj.

A Lélekharang az ország egyik legszebb útja, és nem azért, mert történetesen jó nehéz, X-, hanem mert, ahogy már írtam, a megmászáshoz valójában nem mászótudás kell, hanem Maharishi Mahesh jógi elmélyültsége, Jean-Calude Van Damme harcművészeti tudása és Csisztu Zsuzsa hajlékonysága. A bonyolult koreográfiát nyilvánvalóan több hetes elmélyült agymunka, kísérletezés és kínosan hosszú edzés után találták ki az első mászók.

foldesandras: P1020167

A tűz bizarr ábrákat vetett a falra, a srácok ernyedt tagokkal feküdtek az egész napos mászás után, de szemükkel még mindig a fogások és lépések bizarr hálózatát fürkészték. Jó darabig csak a baglyok huhogása hallatszott, ami elmélyítette az erdőből előszivárgó csendet. Kornél váratlanul szólalt meg: "Sarkalni kell, már rögtön az elején. Csak úgy lehet megcsinálni." "Az túl magasan van, lehetetlen" - vetették közbe néhányan, de aztán újabb ötletek érkeztek, és lázas tervezgetéssel hajnalra összeállt az út megmászásának kungfu-gyakorlat bonyolultságú koreográfiája.

Néhány napig csak arra edzettek, hogy képesek legyenek egy ilyen áthajló falon is megtartani magukat a körömnyi fogásokon. Végül egy kora reggel, nem sokkal a szürkület elmúltával, kihasználva a hűvös kő előnyeit, Kornél ismét elindult az útban. Mint a nyílzáporon lassított felvételen keresztülfutó nindzsa, úgy haladt végig a leküzdhetetlennek tűnő falon.

Mikor a tetejére ért, nem volt örömujjongás, csendesen eresztették le a földre. Hirtelen minden túl egyértelműnek tűnt mindenki számára.

foldesandras: P1020140

Nem történhetett másképp, de azért megkérdeztem a részletekről az út első megmászóját, Ravadits Kornélt. "Nem tudom, nem gondolkoztunk sokat." "De nem volt bonyolult kitalálni a sarkalást az alján, meg aztán feljebb, a nagy párkánynál, és a lépéseket, amikor eljössz jobbra, és..." "Nem, egyértelmű volt, hogy kell csinálni."

Kevesen tudják, hogy Budapest közepén, a parkhiányos belvárosban egyáltalán nem olyan ritka a szabad terület. Néhány, az élhető városért küzdő aktivista észrevette, hogy a Városháza park mögött egy nagyjából két focipályányi üres placc terül el, amelyet a fővárosi hivatalnokok magánparkolónak használnak. A Városháza döntése érthető, hiszen a belvárosban ritka a parkolóhely, a hatalmas területen pedig nem csak a budapesti adminisztráció járműparkja fér el, de vendégül láthatnák ott még egy-két világváros vezetését, a limuzinjaikkal együtt.

Mindjárt jön az az idő, amikor hat órát kell utazni egy mászásért, vagy felet, ha mégis Ezüst-hegyre menne az ember. Az utóbbihoz jó lenne szerezni kölcsönbe egy markolót, és lefelé bővíteni a sziklát 20-25 méterrel.foldesandras: ezust 015 (Large)

 

Erőss Zsolt, az amputált lábával először expedíciózó alpinista úgy tűnik, vette a túra első akadályait. A Cho Oyu-expedíció kommunikációja technikai okokból akadozik ugyan, de facebookos bejelentkezéseik alapján tudható, hogy a csapat kilenc napja érkezett meg a 8201 méteres hegy alaptáborába, 4910 méterre.

A legkönnyebb nyolcezresként számon tartott csúcs alatt elképesztő a tömeg. Hetven expedíció készül a mászásra: ez legalább 250-350 hegymászót jelent, és még vagy 100 teherhordót, szakácsot és egyéb fizetett hegymászóipari szakmunkást. Mindez a környék romantikus potenciálját jelentősen csökkenti, viszont segíthet az új protézisét próbálgató hegymászónak. Az alpinisták hordái ugyanis jól kitaposott nyomot és sok kifeszített kötelet hagynak maguk után. Hátrány viszont, hogy ilyenkor harc megy a jó sátorhelyekért.

Az idő egyelőre nem túl jó, de a csapat már elérte az előretolt alaptábort (5700 méter), és 13-án az első tábort is. 6400 méteren sátrakat állítottak fel, aztán visszaereszkedtek pihenni az alaptáborba.

Elgyalogoltunk Svájc 4000 méteres hegyei közé, hogy megnézzük, milyen épületekkel élhetjük túl a civilizáció pusztítását. Az ötemeletes, 120 ember számára kialakított Monte Rosa menedékház a természetből szerzi az energiát, nem szennyezi a környezetét és nagyon jól néz ki. 

 

A csodás menedékházról cikk is született, ami itt olvasható.

A sziklamászás újabb és újabb vad területeket hódít meg. Most már a Tumblr világába is eljutottak mászók, derült ki, amikor rábukkantam a pokmajom.tumblr.com oldalra. A témákból és a posztokból úgy következtetek, hogy a mászást régóta ismerő, a technikai részletek mellett a kulturtörténeti háttérrel is tisztában lévő szerző állhat a rövid de szellemes bejegyzések mögött.

Az egy hónapja posztolt lírai gitárzene viszont arra enged következtetni, hogy az író valójában érzékeny de tájékozott ifjú mászólány. Bárhogy is van, felvettük readerünkbe az izgalmas "webnaplót".

Update: A rejtélyes tumblres érdekes posztot tett közzé a Monte Rosa házról készült videónk kapcsán. Mivel nem beszélünk németül, a linkelt oldal címlapját Google translate-tel lefordítottuk: 

Egy nap, egy WILD NŐ AZ A SENNE a faházban. Az egyik ARM megtévesztéssel ÖnnekÚJSZÜLÖTT, a másik kezében egy komoly pénz zsák. sügér monda az embernek: "Te vagy az a gyermek apja, MOST VÁLASSZON FAST: Halálos szenvedély A GYERMEKEK ÉS A PÉNZ? - A Senn gondolkodott egy kicsit, és végül kérte a gyermek. OUT Mondta a VAD NŐ: "Te egy JÓ EMBER ÉS ÚGY HAPPY szavazott. HA A PÉNZ KEDVES volna alá, úgyhogy ÖN IN ezer darabra szakadt! "

Zavarban vagyunk.

 

A két neves belga mászó, Nico Favresse és Seán Villanueva videóit nézve erősödik bennem a gyanú, hogy vége a sziklamászás macsó korszakának, amikor is a neves mászók csak két pózban jelentek meg: szálkás izmokkal és feszült koncentrációval az arcukon, vagy high tech ruházatban és elszánt ábrázattal.

A két belga a teljesen férfiatlan mandolinjával, furulyájával és a sárotban előadott óbégatásával nagyon távol van a fentiek menőségétől. Ugyanakkor ez a fajta szétesettség egyáltalán nem hagy nyomot a mászóteljesítményükön.

Legutóbb ezen a videón bizonyították be, hogy a vidám folkzenész attitűddel túlélhető vad vihar és legyőzhető nehéz bulder.

Megjelent a film, amit a Monte Rosa alatt forgattunk Zsolttal. A bátor alpinista azóta már Katmanduban van, ahonnan szerdán indul Tibet irányába. A hírek szerint a határmenti város, Kodari után az út az esőzések miatt leszakadt, a több száz kilónyi felszerelést tehát csak odáig szállítják a teharautók, a földcsuszamlás szélétől teherhordók viszik a túloldalra, ahol másik teherautóra rakják az egészet. A procedúra lassú, fárasztó, költséges és gyanús. 2001-ben pont ugyanez volt a helyzet, amiből arra következtetek, hogy Kodari után soha nem is volt út, de az elterelés végett évről évre közlik, hogy pont most szakadt le.

Az első tibeti város, Zhangmu egyébként a környék leglehangolóbb helye. Az amúgy festői hegyoldalban, egy meredek szerpentin mentén elhelyezkedő Zhangmou emlékeimben sáros, lepattant, kínai teharutók dízelfütsjétől keserű levegőjű helyként él. Ahol a fő iparág a prostitúció, amelyhez fából ácsolt, másfél négyzetméteres kutrciák várják a kikapcsolódni vágyó teherautósofőröket.

Onnantól azonban már javul a helyzet, és az alaptáborban már csak a hatékony aklimatizációval kell foglalkozni. Reméljük, Zsolt új lába már jobban működik, mint az, amelyiket a filmben tesztelt.

Nehéz tovább titkolni, hogy mindjárt vége a nyárnak, ami elég motiváló erő ahhoz, hogy posztoljak a legideálisabb nyári mászóhelyről, ahol egyetlen nap leforgása alatt lehet sportutakat mászni, deep water solózni, búvárkodni, sülthalat enni és cuki halászfaluban közepes minőségű fagyival andalogni. 

foldesandras: P1000087a (Large)

A Hvar szigeti Sveta Nedelja nevű falutól negyed óra gyaloglásra található vidék különlegessége, hogy a sziklafalak néhány száz méter hosszan a tengerbe zuhannak bele. A falak áthajlanak, a víz pedig 5-10 méter mély, tehát az egész olyan, mintha Szlartibarfaszt tervezte volna a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című regényből, direkt deep water solózásra. A gyanút erősítik a fal  szinte kisplasztika megformáltságú fogásai.

A tengerparti mészkősziklákról eddig azt gondoltam, hogy a tenger, a szél és a sós levegő miatt szükségszerűen éles, csipkés fogások alakulnak ki rajtuk. Itt azonban meglepődve tapasztaltam, hogy lekerekített, változatos formájú, kézbarát fogások dominálnak. 

foldesandras: hvar2010 005 (Large)

A kisplasztikák gyártója a szárazföldről megközelíthető falakon bontakozott ki igazán. Némelyik útban nem azért töltött hosszú időt az ember, mert 30-40 méter hosszú volt, hanem mert a vizuálisan érzékeny mászók hosszasan időztek egy-egy remekbe szabott formán.

A hely egyébként magánterület. Egy bizonyos Mirko a tulaj, aki szlovákiából költözött ide, és kérdésünkre titokzatosan csak annyit mondott, hogy korábban üzletember volt. Lehet persze, hogy titokról szó sincs, és Mirko egyszerűen csak szótlan remetévé vált az itt töltött 8 év alatt. Ami érthető lenne, mert a végtelenül nyugodt tengerparti szakaszon nem sok minden történik. Süt a nap, a tenger csapkod, a szél néha fúj, a sziklák pedig magasodnak. Az idilli táj és a magány 8 éve alatt Mirko úgy tűnt, nem csak a beszéddel hagyott fel, hanem a mászással is. 

A falakat ő nittelte ki, ami arra utal, hogy egykor komolyan gondolta a sportot. Az utak legtöbbje 7a-7c körüli, de van egy 8a is. Azért nem hardcore mászóhelyről van szó. Van ugyanis egy kellemes zóna könnyű, igaz kicsit zsíros utakkal, sok 5b-vel, 6a-val. Másrészt az utak némileg fölészámozottak, de ez nyaralásra pont ideális: csodás érzés volt 7b on sight megmászások után ejtőzni a langyos tengervízben. A realitásérzékemet nem sokkal később a korábban ismertetett niemandslandi szikla hozta vissza, de erről a helyszínen még szerencsére mit sem tudtam.

Mirko tehát csak a sziklafal alatti kisházban üldögélt, vagy a tenger feletti sziklán üldögélt, vagy beszedte a 3 eurós belépti díjat azoktól, akik a nittelt falon másztak. A tengerparti heverészés, búvárkodás (izgalmas, sziklás, halaktól hemzsegő tenger), vagy a deep water solo ingyenes, még akkor is, ha az ő területén zajlik.

A pénz egyébként nem sok, ahhoz képest, hogy a nittek rendben vannak, és élvezetes a mászás. Igaz, érződik, hogy a rendelkezésre álló helyen minél több utat akartak építeni, ezért néhol értelmetlenül közel fut egymáshoz néhány. A terület egész évben alkalmas mászásra, akár télen is. Igaz, nincs közel, kompozással együtt több mint 10 óra az út Budapestről. 

Egyesek szerint Mirko nem túl jó fej és pénzéhes, mi azonban ennek ellenkezőjéről szereztünk tapasztalatokat. Szerintünk inkább csak szét van esve a nem túl kötött életmódtól. Mi egyetlen éjszakát töltöttünk a házban, mert már korábban lefoglalták mind a 3-4 szobát. Ez az éjszaka azonban megérte a 30 eurót. Estére egyedül marad az ember, mintha Robinson lenne egy lakatlan szigeten. A szoba egyik falát a sziklafal adja, és reggel csodás mintákat rajzol rá az ablakon besütő nap.

foldesandras: P1000363 (Large)

A mászóhelynek van honlapja, ahol felvehetjük a kapcsolatot Mirkóval, foglalhatunk szállást nála, vagy a segítségével a faluban (nekünk ő szerzett remek apartmant). Másrészt pedig értesülhetünk a Hvar bűneinek mélységéről: valaki 25 kiló kolbászt lopott el egy étteremből, és Mirko mérgében felhívást tett közzé az esetről a honlapján. Mindez pont azelőtt történhetett, hogy végleg felhagyott a honlap frissítésével, úgyhogy a 2008-as eset még mindig a lap tetején virít. Aki tud valamit az esetről, vagy látott gyanús kolbászt Horvátországban, jelezze a szájton található címen. 

A képekre kattintva találtok még néhány további fotót. Készült egy rövid videó a deep water solóról, amit jövő héten posztolok.

foldesandras: erossalloErőss Zsolt nem adja fel, nagyjából így foglalhatóak össze annak a három napos túrának a tapasztalatai, amit a neves mászóval tettünk augusztus közepén. Az első magyar Everest csúcsmászó vadonat új, saját tervezésű protézist hozott magával a svájci Alpokba, hogy éles körülmények közt tesztelhesse a lábat. Már az első métereken látszott azonban, hogy a kísérlet sajnos nem volt tökéletes siker.

A túra fő célja a Svájc legmagasabb csúcsa alatt épült Monte Rosa-ház volt. Filmet forgattunk a high tech menedékházról, ami az okos tervezésnek és a csúcstechnológiának köszönhetően 90 szűzalékkal kevesebb energiát használ fel, mint egy ugyanekkora hagyományos ház. Amire egyébként szükség is van, olyan iramban fogynak a gleccserek a Monte Rosa alatt. A belső tereiben hol faházra, hol tengeralattjáróra emlékeztető szobákat díszítő régi fényképeken két olyan gleccert is találtunk, amelyek az ablakból már nem voltak láthatók. Egyszerűen elolvadtak. A teraszon később beszélgettünk egy erdélyi hegymászóval, aki úgy emlékezett, a kilencvenes évek elején még szintben gyalogoltak be az előző házhoz, nem kellett 200 (kétszáz!) métert leereszkedni, hogy aztán ugyanennyit kapaszkodjunk fel a másik oldalon. Ennyit a globális felmelegedésről, már csak azért is, mert a futurisztikus épületről és a környezetéről 1-2 hét múlva film lesz az Indexen.

süti beállítások módosítása